A trianoni katasztrófa és a szellemi újjáépítés szükségessége

Az 1920-as trianoni békével Magyarország elvesztette területének mintegy 71 százalékát és népességének több mint felét. A veszteség nemcsak gazdasági és katonai volt: az ország számos fontos kulturális intézménye, iskolája, egyeteme és múzeuma az utódállamok területére esett. Kolozsvár, Pozsony, Temesvár – korábban fontos szellemi centrumok – egyszerre lettek idegenné.

Ebben a helyzetben Klebelsberg Kuno azzal az elszántsággal fogott kultuszminiszteri munkájához, amely a legmostohább körülmények között is tettekre kész embert jellemez. Programjának alapgondolata egyszerű és nagyszerű volt: amit elveszítettünk, azt nem fegyverrel, hanem tudással és kultúrával lehet visszaszerezni – legalábbis erkölcsileg és szellemileg.

A népiskolai program: az alföldi tanyák megvilágítása

Klebelsberg egyik legmeghatóbb és legkézzel foghatóbb öröksége a tanyai népiskolák hálózata. A két világháború közötti Magyarországon az alföldi tanyavilág hatalmas területein éltek emberek, akiknek gyermekei számára egyszerűen nem volt iskola közelségben. A hosszú téli hónapokban a tanyasi utak járhatatlanná váltak, a gyerekek nem jutottak el a falusi iskolákba.

Az 1926. évi VII. törvénycikk és az azt követő kormányzati program keretében Klebelsberg minisztériuma az 1920-as és 1930-as évek fordulójára több mint ötezer új tanteremmel és közel háromezer-ötszáz tanítói lakással gazdagította az országot. Az épületek többségét neves építészek tervezték; a klebelsberg-iskolák ma az alföldi kisvárosok és tanyaközpontok egyik legjellegzetesebb építészeti örökségét alkotják.

Egyetemek a csonka országban

A trianoni határmódosítások következtében a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem Szegedre, a pozsonyi Erzsébet Tudományegyetem Pécsre, a kassai jogakadémia Miskolcra települt. Klebelsberg feladata volt, hogy ezekből az alig működő, sokszor bérelt épületekben tengődő intézményekből valódi, jól felszerelt egyetemeket hozzon létre.

A szegedi és a pécsi egyetemi beruházások különösen látványosak: reprezentatív épületegyüttesek, klinikák, természettudományi laborok és könyvtárak épültek, amelyek egy részét ma is használják. Klebelsberg személyesen szorgalmazta, hogy a vidéki egyetemek ne legyenek „kis Pestnek" puszta utánzatai, hanem saját profillal, saját kutatási irányokkal rendelkező valódi szellemi műhelyek.

A Collegium Hungaricumok és a külhoni jelenlét

Klebelsberg egyik legeredetibb ötlete a külföldi magyar tudományos és kulturális intézetek – Collegium Hungaricumok – rendszere volt. Bécsben, Berlinben és Rómában már léteztek ilyen jellegű szervezetek, de Klebelsberg ezeket megerősítette és Párizs, sőt New York irányába is terjeszkedett. A cél kettős volt: egyrészt lehetővé tenni, hogy tehetséges fiatal magyar tudósok és művészek az európai élvonalban sajátítsák el szakmájukat; másrészt megmutatni a külvilágnak, hogy Magyarország él, alkot és szellemileg versenyképes.

A Collegium Hungaricumok ösztöndíjasainak névsora olvasva feltűnik, hogy hány kiváló tudós és művész köszönheti pályájának indulatát vagy megerősödését ennek a rendszernek. A két világháború közötti magyar természettudományos kiválóság – amelynek termékei például a fizikai Nobel-díjasok egész sora – részben erre az ösztöndíj-kultúrára vezethető vissza.

Klebelsberg és az analfabetizmus felszámolása

Az analfabetizmus különösen az alföldi és a hegyvidéki szegény rétegeknél volt súlyos probléma a 20. század elején. Klebelsberg minisztersége alatt az olvasni-írni tudók aránya mintegy 70 százalékról 90 százalék közelébe emelkedett – ez az arány akkor Közép-Európában kiemelkedőnek számított. A változás persze nem egyetlen miniszter érdeme, de az általa irányított iskolaépítési program és a kötelező oktatás következetesebb érvényesítése vitathatatlanul hozzájárult ehhez.

Bírálatok és ellentmondások

Klebelsberg programja nem volt kritika nélküli. Kortársai baloldalról azzal vádolták, hogy az arisztokrata kultúrpolitika elsősorban az elit érdekeit szolgálja, és hogy a „kultúrfölény" fogalma túlságosan nacionalista töltésű. Valóban igaz, hogy Klebelsberg nem volt egyenlőségpárti demokrata a mai szó értelmében: a tehetségesek felemelését tartotta elsődlegesnek, nem az összes társadalmi egyenlőtlenség felszámolását.

Jobboldali kritikák is érték: egyes konzervatívok a nyugati orientációt, a külföldi ösztöndíjakat és az „idegen" hatásokat kifogásolták. Klebelsberg mindkét oldalon kitartott saját víziója mellett: a kultúrpolitika nem lehet sem szűk pártszempontok, sem rövidlátó gazdasági érdekek foglya.